Ma megszólalt a rádióban egy szám: Kanye West: Heartless. Abban a pillanatban eszembe jutott egy este.
2010-es év számomra egyik legjobb estéje:
Debrecen. Sötét van, késő van. Három fáradt, jókedvű bolond elindul az éjszakába, hogy megnézzenek egy tavat. Suhannak a fekete hajóban. Mintha nem is autóban ülnénk. Kint sötét van, semmilyen zaj nem szűrődik be. Egy hatalmas luxusladikban ülünk. Keveset beszélgetünk, zenét hallgatunk. Ilyen zenéket. Teljesen átvesszük a hangulatát. Úszunk benne. Sétálunk, beszélgetünk, nevetünk, tervezgetünk. Mesés a környezet, jó a társaság. Mi kell még?
Elálmosodunk, visszaséta az autóhoz, a zene folytatódik, és csak hallgatjuk. Jó együtt hallgatni. Hallgatni, és hallgatni a zenét. Nézünk át az üvegen, és lassan úszik el mellettünk a város. A világ végére el tudnék menni. A világ végére. Akkor, ott, velük. Vágyom egy ilyen pillanatra, egy ilyen őrültségre. Kevés az ilyen pillanat. Vajon, ha megragadnánk egyszer, és tényleg elindulnánk, meddig tartana a varázs?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.