Az első előrelépés - így gondolom - az volt, hogy felismertem: völgyben vagyok. Elszartam dolgokat, úgyismint elő ember ezt szokta. Semmi gond, szarban vagyok. Lent a völgy alján. Ezt szépíteni nem lehet. De fontos, hogy erre rájöttem. Szuper. Persze először még szomorúbb lettem. Sorra vettem mindent, és megállapítottam, hogy miket rontottam el, mit kellett volna másképp, minek mi lett a következménye. CSAK ÉS KIZÁRÓLAG az ÉN részemet gondoltam át (ez persze csak akkor sikerülhet, ha megértő vagyok magammal, és nem próbálom másra kenni a dolgokat). Vannak olyan témák is, amelyekben egyedüli szereplő vagyok. De végre elfogadtam, és kész vagyok feltenni a kérdést: oké, de most hogyan tovább?
Erről mindjárt eszembe is jutott, hogy nagy baj már nem lehet, mert innen csak felfelé van! És ez bizony nagyon jó hír! Ennek gondolatára megjelent az első mosoly az arcomon. (remélem, ennél azért szebb voltam ) De tréfát félre téve, ekkor valahogy felszabadultam, hiszen bármit teszek, ha már teszem, attól csak jobb lehet - vagyis mozdul valamerre az állóvíz.
Kérdés, hogy mit tegyek?
Részemről igaznak vélem, hogy a cél motivál, így elengedtem a fantáziámat, és elhatároztam, hogy mit akarok. Nem csak egyszerűen átgondoltam, hogy mi lenne jó, hanem MEREK ÁLMODNI! (erről majd külön írok)
Megálmodom, leírom, és közben elhatározássá válik. Akarom, AKAROM! És addig fogok küzdeni, amíg sikerül! Mert semmi nem lehetetlen, csak amit nem akarunk igazán.
Oké. Megvan a cél. Hogyan érjem el? Na, ez már egy fogósabb kérdés. Neki kell állni megvalósítani. Végig kell menni az úton, ami bizony tele lesz buktatókkal és nehézségekkel, hisz senki nem ígérte, hogy az élet egy vödör tejfel (vagy kinek mi ). A lényeg, hogy akármilyen úton indulunk, akármiken megyünk keresztül közben, a fontos, hogy elindultunk, mert nincs annál rosszabb, ha el sem indulunk, vagy célunk sincs, mert álmodni sem merünk.
Tudnunk kell minden akadálynál, minden percben, hogy mi a cél, mert ez motivál majd minden nehézségben. Mert AKKOR IS oda fogok érni! Akkor is megvalósítom!

Persze néha elveszítem a hitem, elfelejtem a célom, elhomályosul az út. De mire vannak a barátok, ha nem arra, hogy emlékeztessenek?! Arra vannak, hogy megfogják a kezem, felhúzzanak, és felidézzék, merre tartottam. És lehet, hogy ezúttal másfelé indulok, de tovább megyek. Mert nincs más választás.
Menni kell, mert aki a sárban fetreng, nem él.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.