Az a hit él az emberekben, hogy aki már felnőtt, nem szövöget álmokat.
Nézzünk csak körül kicsit jobban! Ha felütjük a sajtót, meghallgatunk egy riportot, vagy keresgélünk a neten (netán személyesen beszélgetünk), azt tapasztalhatjuk, hogy a sikeres emberek nagyon ritkán lettek véletlenül sikeresek. Előfordul ilyen is. Ám ha feltesszük nekik azt a kérdést, hogy hogyan lettek sikeresek, nagyon nagy részüknek el fog hangzani a szájából: "Mindig tudtam, hogy mit akarok." E mögött a mondat mögött általában egy dédelgetett álom áll. Mert akkor, amikor ők először megfogalmazták, hogy mit szeretnének elérni, az a környezetüknek, és talán nekik is, egy dédelgetett álomnak tűnt.
Mégis, egész történetükben fontos pont, hogy végig tudták, mit akarnak, hiszen ezáltal vették észre a lehetőségeiket. Ha nem lebeg a szemük előtt a cél, nem biztos, hogy észre veszik a lehetőséget. (Vajon én hány lehetőséget szalasztottam már el életemben?)

Mi ijeszt meg? A terv? A cél? Az út?

Általában saját magunkat ijesztgetjük azzal, hogy nem vagyunk elég jók, úgysem fog sikerülni, stb. Így nem csak nem indulunk el, de ki sem merjük gondolni, meg sem merjük álmodni. Mi itt a baj? Úgy hívják: önbizalomhiány.
És ekkor általában az emberek szét tárják karjaikat, hogy azt mondják: "Hát, ez van. Micsinájjak?" - visszaülnek a fotelba, és feladják, ezzel újabb kudarcot átélve, tehát az önbizalmukat tovább rombolva.

Mi lenne, ha csak egyetlen egyszer feltennénk magunknak a kérdést, hogy hogyan lehetne ezt legyőzni? A válasz ugyanis nem bonyolult: az önbizalom abból születik, ha olyasmit csinálok nap mint nap, amit lángolva tudok csinálni. A napi sikerélmény bizonyítja számomra, hogy igen, jó vagyok a szakmámban, hasznos vagyok, feltöltődöm lelkileg. Természetesen itt is vannak akadályok és nehéz főnökök, stb, de mégsem érzem úgy, hogy bejárok, mert muszáj, de a hátam közepére sem kívánom...
Ha pedig nem választhatok ilyen munkát, akkor választanom kell egy hobbit, ami megadja nekem ezt a sikerélményt. Hogy helyreállhasson az önbizalmam.

Az önbizalomnak feltétlenül helyre kell állnia. Gondoljunk csak bele! Ha az önbizalmam a helyén van, tervezek, célokat tűzök ki, megvalósítom őket, vagyis részt veszek a világ előrehaladásában. Ettől sikeres leszek, pozitív, ezt fogom sugározni a környezetem felé, amitől a családom, a barátaim, az ismerőseim is jobban érzik majd magukat, szívesebben töltenek velem időt, kérdezik ki a véleményemet. Az életem izgalmasabb lesz, én jobban érzem majd magam, még a nyaralás is színesebb, a karácsony is illatosabb lesz.
Persze az életnek akkor is lesz fájó oldala, vagy negatív élményei, de hogyan érezhetnénk át igazán az örömöt, ha néha nem fáj.

De ez már egy másik iromány témája lesz...

Az első előrelépés - így gondolom - az volt, hogy felismertem: völgyben vagyok. Elszartam dolgokat, úgyismint elő ember ezt szokta. Semmi gond, szarban vagyok. Lent a völgy alján. Ezt szépíteni nem lehet. De fontos, hogy erre rájöttem. Szuper. Persze először még szomorúbb lettem. Sorra vettem mindent, és megállapítottam, hogy miket rontottam el, mit kellett volna másképp, minek mi lett a következménye. CSAK ÉS KIZÁRÓLAG az ÉN részemet gondoltam át (ez persze csak akkor sikerülhet, ha megértő vagyok magammal, és nem próbálom másra kenni a dolgokat). Vannak olyan témák is, amelyekben egyedüli szereplő vagyok. De végre elfogadtam, és kész vagyok feltenni a kérdést: oké, de most hogyan tovább?
Erről mindjárt eszembe is jutott, hogy nagy baj már nem lehet, mert innen csak felfelé van! És ez bizony nagyon jó hír! Ennek gondolatára megjelent az első mosoly az arcomon. (remélem, ennél azért szebb voltam ) De tréfát félre téve, ekkor valahogy felszabadultam, hiszen bármit teszek, ha már teszem, attól csak jobb lehet - vagyis mozdul valamerre az állóvíz.
Kérdés, hogy mit tegyek?
Részemről igaznak vélem, hogy a cél motivál, így elengedtem a fantáziámat, és elhatároztam, hogy mit akarok. Nem csak egyszerűen átgondoltam, hogy mi lenne jó, hanem MEREK ÁLMODNI! (erről majd külön írok)
Megálmodom, leírom, és közben elhatározássá válik. Akarom, AKAROM! És addig fogok küzdeni, amíg sikerül! Mert semmi nem lehetetlen, csak amit nem akarunk igazán.
Oké. Megvan a cél. Hogyan érjem el? Na, ez már egy fogósabb kérdés. Neki kell állni megvalósítani. Végig kell menni az úton, ami bizony tele lesz buktatókkal és nehézségekkel, hisz senki nem ígérte, hogy az élet egy vödör tejfel (vagy kinek mi ). A lényeg, hogy akármilyen úton indulunk, akármiken megyünk keresztül közben, a fontos, hogy elindultunk, mert nincs annál rosszabb, ha el sem indulunk, vagy célunk sincs, mert álmodni sem merünk.
Tudnunk kell minden akadálynál, minden percben, hogy mi a cél, mert ez motivál majd minden nehézségben. Mert AKKOR IS oda fogok érni! Akkor is megvalósítom!

Persze néha elveszítem a hitem, elfelejtem a célom, elhomályosul az út. De mire vannak a barátok, ha nem arra, hogy emlékeztessenek?! Arra vannak, hogy megfogják a kezem, felhúzzanak, és felidézzék, merre tartottam. És lehet, hogy ezúttal másfelé indulok, de tovább megyek. Mert nincs más választás.
Menni kell, mert aki a sárban fetreng, nem él.

Ma megszólalt a rádióban egy szám: Kanye West: Heartless. Abban a pillanatban eszembe jutott egy este.
2010-es év számomra egyik legjobb estéje:
Debrecen. Sötét van, késő van. Három fáradt, jókedvű bolond elindul az éjszakába, hogy megnézzenek egy tavat. Suhannak a fekete hajóban. Mintha nem is autóban ülnénk. Kint sötét van, semmilyen zaj nem szűrődik be. Egy hatalmas luxusladikban ülünk. Keveset beszélgetünk, zenét hallgatunk. Ilyen zenéket. Teljesen átvesszük a hangulatát. Úszunk benne. Sétálunk, beszélgetünk, nevetünk, tervezgetünk. Mesés a környezet, jó a társaság. Mi kell még?
Elálmosodunk, visszaséta az autóhoz, a zene folytatódik, és csak hallgatjuk. Jó együtt hallgatni. Hallgatni, és hallgatni a zenét. Nézünk át az üvegen, és lassan úszik el mellettünk a város. A világ végére el tudnék menni. A világ végére. Akkor, ott, velük. Vágyom egy ilyen pillanatra, egy ilyen őrültségre. Kevés az ilyen pillanat. Vajon, ha megragadnánk egyszer, és tényleg elindulnánk, meddig tartana a varázs?

Nem is tudom, mi a legjobb így karácsony előtt. Az ötletelés, a vásárlás, a csomagolás, a titkolózás, a rejtegetés, a takarítás, a főzés-sütés, a díszítés, a favásárlás, a fadíszítés, a szép ruha húzás, a fánál éneklés együtt a családdal, az adok-kapok. Vagy mindezek együtt.
Elmondom, én mit szeretek a legjobban.
Szeretem a fentieket mind, az egész hangulatot, a készülődést, még a néha előforduló nyűgöt is. Hozzá tartozik.
A legjobban mégis azt szeretem, amikor megajándékoztuk egymást, és mindenki ragyogó arccal ül le a csomagjaival, hogy kibontsa, és akkor én elmosolyodom, leülök az ajándékaimmal egy olyan helyre, ahonnan mindenkit látok, és nem csinálok mást, mint figyelem az arcokat, hogyan tükröződik rajtuk az ünnep, az öröm, a néha előforduló csalódottság. Ilyenkor mindenkin látszanak az érzelmek, a gondolatok, még azokon is, akik a hétköznapokon palástolják azokat. És amikor mindenki végzett, egyszer csak hallom, hogy valaki kérdezi, "te még ki sem bontottad a tieidet?"
Akkor észhez kapok, és elkezdek bontogatni, miközben arra gondolok, hogy a legnagyobb ajándékot már megkaptam.
Mindegy is, mi van a csomagokban.
Együtt vagyunk, és szeretjük egymást.
Mi lehet ennél több?
Lehet-e ennél gazdagabbnak lenni?

Elhatároztam, hogy most megírom. Akármi lesz is, megírom.

Havas volt minden az ismerős környéken. Százszor jártam már itt. Látogatásom soha nem volt önkéntes vagy várt, csak néha talán kevésbé szomorú.

Úgy éreztem, el kell jönnöm. Ha másért nem is, azért, hogy támaszt nyújtsak.

Odafelé felkészültem lélekben azokra a dolgokra, amik megrázhatnak. A láng. A zene. Az urna. Egy fénykép. Elhatároztam, hogy ezúttal is, mint mindig, jó kislány leszek, és „erősférfimódjára” kibírom sírás nélkül. Én sem tudom, miért. Csak részvétet nyilvánítani ne kelljen…

Behajtottam a parkolóba, van még egy óra. Beszélgettünk. Ültünk a meleg autóban, és próbáltunk nem arra gondolni, amire vártunk. Telt az idő, menni kellett.

Süvít a szél, zuhog a hó, ötméterenként próbálnak ránk tukmálni virágot. Az utolsó bódéban két szimpatikus (nem tukmálós) nénitől megvettük a (kért egy szál fehér) virágot.

Lassan toporogva-csúszkálva, egymásba karolva sétálunk befelé. Az arra haladóknak mind egy-egy szál fehér virág a kezükben. Nemsokára egy tábla. Megnézzük, jó helyre megyünk. Közben arra gondolok, hogy nem akarom, hogy az én nevem egyszer egy ilyen táblán legyen kint. Valahogy ha ezt lehetne. Valahogy. Mindegy, hogy hogyan, csak…  ha valaki meg tudná mondani… ha valaki meg tudna menteni…

Odaérünk. Már kint meghallom a jellegzetes zenét, próbálok nem megtorpanni. Néhány lépcső, már bent is vagyunk. Minden fehér. A padló, a fal, a plafon, a virágok… Emberek. Sok ismeretlen arc.
Az ajtóban zavarba jövünk. Most hová álljunk? Mit csináljunk? A virágot most, vagy később? Most nyilvánítsunk részvétet, mint sokan mások? Elhagyom magam. Nem érdekel. Nem akarok gondolkodni. Semmin. Szeretném, ha kiürülne a fejem, becsukom a szemem, és máris a világ másik végén vagyok más tudattal, másik életben, más személyiség…
Mucika a sarkára áll és elindul a tömegbe. Köszönöm…
Mindent láttam, mindent hallottam. Mégis, mintha nem is a valóságot éltem volna meg.
A láng nem is volt olyan szörnyű. A zene marta a szívemet. Az urna ezúttal nem volt ijesztő. A fényképről még meg is állapítottam magamról, milyen jó kép ez róla.

És legbelül… forrongó sötétség volt. Rettenetesen sötét. Érzések tömkelege kavarog, és egyszer csak érzem, hogy ki akar törni. Felszínre akar jönni, üvölteni, zokogni, könyörögni, ordítani, hogy végre egyszer szerte szállhasson a hatalmas fájdalom, hogy végre elpanaszolhassam, hogy végre megfogalmazzam, hogy végre megélhessem, hogy végre fájhasson. Nem kérve vigaszt, nem akarva visszafordítani az időt, nem remélve ölelő karokat, nem követelve magyarázatot, csak megengedni, hogy kiáltva, sírva, fetrengve kínozhasson a leírhatatlanul mély fájdalom.
Hullámokban jön. Felfojtom, egy kicsit jobb. Aztán hirtelen megint rosszabb. Ha felemelem az arcom, hogy bárki láthasson, úgy könnyebb. Amint lehajtom a fejem, rám tör.
Közben eszembe jut egy csomó hasonló régi emlék. Képek. Fájdalmak. Gyászok. Sírások. Gödrök. Ahogy az első kupac föld koppan. A morgós maci koppanása. Utolsó utak.
És mindig mindenhol sötét van, kegyetlen hideg. A torkomat karcolja a levegő, a visszafojtott sírás. Mindig remegek. Mindig elhagyom magam. Itt vagyok a leginkább nyitott könyv. Bármit követtem volna el, bevallanám. Nincs tartás, nincs játék, nincsenek szerepek. Nincs világ, nincs munka, nincs élet, csak a sok vergődő lélek és fájó szív. Akkor ott sosem tudom, ki vagyok, mit akarok, hogy akarok-e egyáltalán valamit, és vagyok-e egyáltalán valaki.
A világ minden kincsét érte, hogy drága barátnőm ott volt velem. Támaszkodhattam rá, bár egymásra sem néztünk, egymáshoz sem értünk.

Gyönyörű beszéd volt.
A család kérésére nem szabadott részvétet nyilvánítani. Sors? Szerencse? Isten? Vonzás? Mindegy. Köszönöm.

Öröm az ürömben (ha fogalmazhatom így), de rájöttem egy-két dologra.
Először is, rengeteg dolgot elnyomok magamban.
Másodszor: eltökéltem magamban, hogy az élet dafke is örökké tart. Valószínűleg még gyerekkoromban, csak azóta sem foglalkoztam ezzel.
Három: ha meg is halunk, az életünk álomként akkor is folytatódik.

Remek. Tündérmesében élek. Van min munkálkodnom…

És Maci! Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy, és mindent végig csinálsz velem! Nagyon szeretlek!

Érdekes dolog történt velem mostanában: két nagyon hasonló történet szereplője voltam, de egyik alkalommal a sárkány voltam, a másikban pedig az ördög.

Történt ugyanis, hogy életem párja barátra lelt egy hölgy társaságában. Nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy egyik találkozásuk után csodálkozva, értetlenül mesélje nekem, hogy bizonyos dolgokból úgy érzi, ez a lány vonzódik hozzá. Telt az idő, és rá kellett ébrednem, tényleg így van. A helyzet elég egyszerű volt, mert szerelemről azért nem volt szó, de az én párom nem tudta jól kezelni ezt a szituációt. Nyilván jól esett neki a dolog, érezte az abszurditását, de a barátságot nem akarta veszni hagyni. Természetesen engem egyre jobban zavart a dolog, és egyszer-egyszer ezt megemlítettem. Reakcióként semmit mást nem váltottam ki, minthogy azt hallgassam, hogy már nem is... az már rég volt... elmúlt... stb. Ezt persze nem hittem el, bár a kapcsolatunk minden szempontból rendben volt, egyéb tekintetben semmi nem változott az ez előttiekhez képest. Nem töltötte ki napjainkat, sem óráinkat a téma, és alig jutott eszembe, de néha alattomosan előkúszott mindig.
Nyaralás alatt el is meséltem barátnőmnek az történetet, mire ő azt kérdezte: "Nem akarod, hogy megszakítsa vele a kapcsolatot?" És szívemből azt feleltem, nem akarom. És tényleg nem akarom. Butaság lenne. Meg fogjuk oldani.
És egy nap, amikor egyedül voltam otthon, villámcsapásként ért a megoldás. Teljesen más dolgok jártak az eszemben, és egyszer csak beugrott: egész életemen át azt gondoltam, fogok találni egy igazán igaz szerelmet, és még most sem hiszem el, hogy ő létezik. Pedig itt van velem, szeretjük egymást, és minden rendben. De egy ilyen szituációban mégis azt kezdtem keresni, hogy biztos valamit rosszul csinál... valami van a szavak mögött. Mert nem hittem el.
Itt voltam sárkány.

Lássuk, hol vagyok ördög.
Volt egy nagy szerelem az életemben. Még általános iskolából ismertem, és 18 évesen összetalálkoztunk. Együtt töltöttünk több, mint 7 tanulságos évet. Szétválásunk után egy ideig természetesen nem találkoztunk. Egy idő után kialakult köztünk egy furcsa barátság. Ritkán beszélgettünk, de mindig jól éreztük magunkat. Közben rájöttem, hogy egy ilyen hosszú kapcsolat kitörölhetetlen kötelékkel jár. Idő közben szerelmes lettem, megtaláltam azt az embert, akivel kölcsönösen le akarjuk élni egymással az életünket, és együtt tervezzük a jövőt. Nagyon szerencsés vagyok, mert elfogadja ezt a régi köteléket.
Találkozásaink alatt végig hallgattam szerencsétlen randikat, történeteket szerencsétlen lányokról... buta szépségekről, és egy-egy kisebb szerelmi bánatról - elmesélte, amiről úgy vélte, tudhatom. És én ott ültem vele szemben, meghallgattam, bíztattam. Ezt tartottam természetesnek. Aztán egy alkalommal azt mondta nekem: rájött, mennyi mindent köszönhet nekem, hogy akkor is ott voltam mellette, amikor ő már rég nem tette... Nagyon meglepődtem, de azt gondoltam, rájött, mégis működik egyfajta barátság kettőnk között.
Telt az idő, és ő is szerelmes lett. Együtt örültünk, mesélt, és boldogság töltött el, mert boldog lett. Mesélt a kezdetekről, az összeköltözésről, a szülői megismerkedésről. Bár szűkszavúan, ahogy szokott, de mesélt.
Aztán egyszercsak csönd és sötétség. Kifogások - hamar ráismertem. Egy fura integetés az autóból.... és csönd. Aztán megbizonyosodtam róla: el lett tiltva tőlem.
Biztosan erős a kifejezés: inkább nem tartja velem a kapcsolatot, hogy ne legyen konfliktus belőle.
Innen sem tetszik a történet, ördögnek sem jó lenni.

A nagy különbség sárkány és ördög között a következő: ha a történet sokáig tart, a sárkányoknak menniük kell, de az ördögök akkor is maradnak - ha akarnak. Ha fontos.

Fontos.

Nagyon sokszor gondoltam már arra, hogy össze kellene hozni egy idegennyelvű csevegő csapatot. Biztosan mások is gondolkodtak már rajta, hogy gyakorolnák szívesen tudásukat, de nincs idejük tanulni, és nem tudnak rendszeresen órákra járni, stb.
Próbálkoztam már mindenféle dologgal, de asszem, most megfogant az agyamban valami szuper. Úgy képzelem el ezt az egészet, hogy összejönnek ismerősök és ismeretlenek egy helyen, és arról beszélgetnek, és addig, amíg és amiről szeretnének. Lesz, aki órákig részt vesz, mert épp ráér, és jól érzi magát, lesz aki beugrik egy fél órára, és esetleg utána hetekig nem tud eljönni.
Pénzbe természetesen nem kerülne.
A helyszín is változhat. Kimehetünk a Margit-szigetre frizbizni, vagy teaházazhatunk, teljesen mindegy.
A lényeg, hogy beszélgessünk bármiről, amiről épp magyarul beszélgetnénk. Nyilván nem tudnak egy csapatban részt venni a csak angolul és a csak németül beszélők, de ez még alakulóban van a fejemben...
Nem javítjuk ki egymást, nem tanítjuk egymást, egyszerűen csak gyakorlunk, jól érezzük magunkat, és - ha egyszerre kevés is, de - a tudás ragad majd ránk, mint a kosz.

Vajon mást is érdekelne egy ilyen lehetőség? :)

Nagyon szeretek kirakózni. Ha meglátok egy puzzle-t, kimondottan meg tudom kívánni. Általában 1000 vagy 1500 db-osat szeretek rakni. Sokáig tart, de méretük még átlátható.
Bármi is szól közben a háttérben, mivel a kirakásra koncentrálok, kizárom a külvilágot nagyjából. Persze, ha úgy jön ki, szeretek közben beszélgetni is. De amikor semmi másra nem kell odafigyelni, egészen varázslatos dolog történik. Ahogy rakom a darabokat egymás után, és egyre inkább kép lesz belőle, úgy szárnyalnak a gondolataim a fejemben, és egyre előrébb jutok.. egyre jobban áll össze a fejemben egy csomó minden. Dolgozom fel az életemet, miközben következtetek, előre gondolkozom, rakom össze.... .... rakom össze magamat. Ilyenkor érzem igazán, hogy mindig van előre. Mindig van tovább. Még akkor is, ha épp régi emlékek között bolyongok. :)
Mégiscsak szép az élet. :)